BEMUTATJUK AZ INDIGÓSOKAT! - EMESE

Emese Budapesten született 1983-ban. Kisgyerekkorából meghatározó emlék, hogy mindig rajzolt vagy bábokat ekecselt, ilyenkor nem hallotta meg, ha beszéltek hozzá. Sokszor rugdosta egyedül a lakótelepen a gyárfalat egy labdával, összeszorult a szíve, amikor a Bambi lemezt hallgatva lelőtték Bambi anyukáját, vígasztalhatatlanul zokogott, amikor Pumukli világgá ment, vagy meghalt egy hal az akváriumban. Jó érzés volt leülnie a megterített asztalhoz, főleg, ha tejszínhab is került a kakaóra, és esténként mindig népmesét olvasott az anyukája elalváskor. Nyaranta a családjával több hetet Erdélyben töltött falusi ismerősöknél, ahol csűrben heverészett, patakban mászkált, cicákat, csirkéket és kutyákat hajkurászott, beszívta a finom tehén istálló illatot, a földes utcán lomhán menetelő bivalycsordákat figyelte, látott fej nélkül szaladni csirkét, frissen született kiscicákat patakba fulladva, és újszülött egereket a kukorica között, amikre lakótelepi lányként azt hitte, hogy dinoszaurusz bébik. Minden nyáron megpillantotta a vonat, később autó ablakából a Balatont, amiből sosem akart kijönni, akkor sem, ha már kék volt a szája.

Bogarakat, pókokat, csigákat, darázsbábokat gyűjtött, befőttes üvegben nevelgette, etetgette őket, és az akváriumban a halakat és a békákat órákig tudta nézegetni. Mindenét odaadta volna egy kutyáért. Akkor érezte meg igazán, mi az a szabadság, amikor hetedikben egy belvárosi gimibe ment hatosztályosba, és rájött, hogy vannak rokonlelkek a világon, akikkel könnyesre lehet nevetni az embernek magát. Hamar belevetette magát a gondtalan életbe, több napos kirándulásokat szerveztek az osztálytársakkal, iskola után a barátaival lógott kávézókban, koncertekre, fesztiválokra jártak, nyáron látni sem lehetett otthon. Ekkortájt már maga ekecselt pólókban járt, textilfestékkel festett koponyát, osztják mintát, arcokat, hipóval készített ábrákat a pólóira, igazán predesztinálva volt erre a pályára. Rajzolt, táskát varrt, mindig volt valami csinálnivalója, és mindezt éjszaka, mert nappal a belvárosban lógott.

Igazából grafikus akart lenni a MOMÉ-n, de amikor bement, és meglátta ott az embereket, akik úgy festettek, mintha egy bohém jelmezbálba indulnának épp, inkább a BME építészkar mellett döntött, habár többet lógott az egyetemkertben a füvön, és kávézgatott a barátokkal, mint amennyit előadáson ült. A társaság nem is lehetett volna jobb, rengeteg élmény gazdagította a lelkét, amiből a gyermeknevelés énidőben sivatagi időszakában, egy sokkal kisebb városban élve tud most táplálkozni, és a wc-n elmerengve el-elmosolyodni, amikor eszébe jut egy régi emlék.

Az egyetemi szabadság és a sokszínű mindennapok után mellbevágó tapasztalat volt munkába állni, az első építészirodában egy nap után mondott fel, a másodikon 3 hónapig bírta, de néha sírva fakadt az ajtón kilépve, amikor már több hete ablakkonszignációt méretezett, hogy HÁT EZ AZ ÉLET? Aztán átment egy harmadik építészirodába, az MMMűvekbe, ami - még ha le is kellett dolgozni a 8 órát-, a világ legszabadabb és legviccesebb irodája volt, soha nem lehetett sejteni, hogyan végződik egy átlagos munkanap.

Emese az Indigó Műhely arculati felelőse, sok pólógrafikát készít, és az ő munkája az Indigó Műhely megjelenése a logótól a weboldalig. Ő készíti a reklámképeket, videókat, és írja a szövegeket a honlapra, a blogra és a fb posztokhoz is.

Rajong a jó zenéért, szeret táncolni, beszélgetni, szeret barátkozni, embereket megismerni, boldog, ha olyan emberekkel találkozik, akikkel lehet nagyokat nevetni, szereti a természetet. Utál hírleveleket írni, és marketinggel foglalkozni.

Szereti belevetni magát az éjszakába barátokkal, szeret nagyon hangosan zenét hallgatva vezetni vagy futni, egy kád forró vízben olvasni, kertészkedni, barkácsolni, festékszíneket keverni és festeni. Szereti, ha a semmiből lesz valami.

Felnőtt koráig kellett várnia, hogy beteljesüljön az ősi vágy, és Misi kutya is családtag lehessen végre. Igaz, olykor a házassága pár perces válságba kerül miatta, de Misi boldog és bologgá tesz.

Emese fő munkahelyének az otthonát tekinti, és legfontosabb feladatának a 3 csodás gyerekének a nevelgetését, és a körülöttük adódó végtelen háztartási és egyéb testi és lelki munkálatokat. Ebben osztozik drága férjével, azzal az áldott jó Paczival, akire mindig lehet számítani, kivéve nőnapon. Még a BME építészkaron nézte ki magának Emese, ahová mindketten jártak: amint meglátta egy gólyabálon, rögtön szerelmet akart Neki vallani, mert első látásra tudta, hogy Ő a nagy Ő, de szerencsére szem elől tévesztette, ami nem csoda, tekintve az elfogyasztott boroskólák mennyiségét. Így végül végtelen sok randevú és fondorlat után sikerült becserkészine, amik közül egyik kalandosabb volt a másiknál.

Például egyszer, amikor a Csobánc tetejére mentek ott tölteni az éjszakát, egy szál polifoammal felszerelkezve, egy demizson romlott bor társaságában, és épp egy sziklán üldögéltek a holdfényben, és Paczi már-már Emese vállára tette volna a kezét, amikor megjelent egy termetes borz, akinek piszkosul a fejére ragadt egy üres olajfestékes konzervdoboz. Aznap éjjel Emese ült ennek a borznak a hátán, a szőrét simogatva bizalmasan népdalokat sustorgott a fülébe, és úgy érezte igazán közel kerültek egymáshoz, mert szép lassan a borz megnyugodott (ami valószínűleg inkább az egyre nagyobb oxigénhiány eredménye volt), amíg Paczi -mindkét kézfejére pulóvereket tekerve- lukakat ütött a doboz végén, és szőrszálanként fejtette le azt a fránya konzerdobozt a fejéről. Végül sikerült a művelet, szerencsére csak később tudták meg, milyen veszélyes is tud lenni egy borz harapás, bár hős lelkületükkel akkor sem hagyták volna cserben szegény párát, ha tudják. Mindenesetre a megmentett borzuk még aznap este visszadöcögött a párjával, Emeséék szerint megköszönni az életét.

A Gondviselés azóta is jelen van az életükben ugyanolyan hihetetlen fordulatokban, mint ahogyan ennek a borznak volt jelen, amekkora esélye volt, hogy aznap éjjel, amikor ráragad a fejére egy ilyen fémszörny, akkor az éjszaka közepén a vakon kódorgó útjába akadjon egy ébren a kuka sötétben a hegytetőn üldögélő emberpár, aki még segít is rajta.

Az Élet szép!