Régen meg volt ám a módja az udvarlásnak! Lehet, hogy a legényeknek nem volt olyan precízen beigazítva a hajuk, mint a maiaknak, még az egyelőre csak pelyhedző bajszukat sem tudták olyan szépen pödörni, mint apáik, de tudtak mást!
Például táncba vinni a lányokat, és jól megforgatni, közben pedig szépen énekelni! Ha mosolygott a lány, és ÚGY nézett, akkor következhettek a faragott ajándékok, amikkel tovább lehetett szelidíteni a szívüket.
Ilyen szerelmi vallomások ezek az ékszerszámba menő kalotaszegi karikók is. Lenyűgöznek minket, ahogyan bizonyára rózsát varázsoltak a lányok orcájára is, amikor megkapták őket, persze csak ha OLYAN legénytől kapták.
Ezek a kincsek valós méretükben 2-3 cm-es alabástromkőből készült, aprólékos munkák, ezért, ha valaki ilyet kapott, többet ért egy bolti arany gyűrűnél is, hiszen benne volt a tizenéves fiú keze munkája, szíve-lelke, és nem volt még egy ugyanilyen a világon.
A lányok utána orsónehezékként használták fonás kezdetekor, miközben ment a letye-petye-lepetye a fiúkról, és nem ám mobilon csetelgetve, meg Instát görgetve, hanem élőben dugták össze a fejüket, vagy tépték meg egymás haját, ha éppen arról volt szó.
Haaj-haaaj, régi szép idők! (Legalábbis ha a szép dolgait nézzük persze.)